[Nyelvi sarok] Interjú vol. 05

A mostani alkalommal három nyelv irányába mentem el, nézzük  milyen az, ha több ázsiai nyelv birtokolja lelkünket.
Japán VS. Korea, meghintve egy csöppnyi kínaival.
Köszönöm a válaszokat!

1.  Kérlek, mondj pár dolgot magadról.
Diplomázókorba lépő egyetemista vagyok, koreai és japán szakpárral, friss életcsalódással, oldódó de mély szorongásokkal, és életút-béli kilátástalansággal, de vele már csak leülök reggel teázni, nem próbálom legyűrni. Életmód-béli és személyiség-béli pálfordulás kellős közepén vagyok, képlékeny vagyok, de már szilárdul az engem felépítő fém. Ha teljesen megszilárdulok, fegyver leszek, és magamhoz méltóan vívom meg az életem csatáit. Írónak szeretem nevezni magam – ezt majd mások eldöntik. A fantáziavilágok elbűvölnek, sok életet éltem, sokat szeretek többször újraélni, sokat párhuzamosan élek. A zene az kell. A családom oldja fel bennem az élet univerzális magányát. Plátóian szeretni dolgokat sokkal kényelmesebb.

2. Úgy tudom több ázsiai nyelvvel is köszönő viszonyba kerültél már. Kérlek, mutasd be őket, melyiket hogyan kezdted illetve milyen módszerrel álltál neki?
Az átkozott japánnal kezdődött minden, nem sokkal általános iskolából való ballagásom után. A deathnote olyasmit adott, amit addig semmi – igazságosztó, isten-komplexusos, szimpatikusan eszelős, intelligens pszichopaták, megragadóan bizarr, szenvedélybeteg zseni-szociopaták, végtelenül ironikus halálistenek, és sötét igazságtalanság. Tizenötödik születésnapomra japán tanfolyamot kértem, ez egy helyi gimnáziumban tanító fiatal japán tanárnőhöz vezetett, aki a jól ismert és széles körben méltatlanul szidalmazott minna no nihongo, tökéletesen potens tankönyvből okított. Rögtön egy év múlva különféle unalmas procedúrák következtében Tokióban töltöttem kamaszéveim legszebbjét, vagyis testközelből tanultam japánul. Ragadt rám, mint a kosz. Hogy ez koromnak volt köszönhető, vak lelkesedésemnek, vagy a kölcsönös vonzalomnak, arról halvány segédfogalmam sincs, de azóta is könnyen veszem a japán alattomos akadályait.
A kínairól nem nagyon nyilatkoznék, rövid és felejthető féléves kapcsolatunk volt egy nagyon felejthető és kegyetlen főiskolán, és mindössze felismerem, ha meghallom (különbséget tudok tenni mandarin és kantoni között). Módszerem és legundokabb rémálmom a magolás volt, amivel levizsgáztam négyesre és mára odáig jutottam, hogy ni hao.
A koreait azért akartam megtanulni, mert szórakoztatóan csúnya nyelvnek tartottam első hallásra. Másodikra is. Természetesen beszippantott a híres-hírhedt kápop is, motivációt is adott egy darabig. Életem egyik ordas hibája, hogy azt hittem, megéri majd ezt a nyelvet egyetemen tanulni – nem. Senki ne menjen az eltére – menjetek nyelviskolába, pár volt csoporttársam felelősségteljes és briliáns oktató. Baekshigan-ból tanulunk, ami majdnem annyira hasznos, mint egy hirtelen felindulásból kápop-rajongó által összeollózott gyorstalpaló. Módszerem a magolással kombinált tankönyv-tartalom ízekre bontása volt/és az még most is.

3. Mennyire volt nehéz nyelvoktatással kapcsolatos anyagot szerezni?
A japánhoz semennyire –nagyjából húsz kilónyi tankönyvet hoztam haza magammal (amik helyett persze magazinokat és mangákat, meg dalszövegeket olvastam).
A kínaihoz meg sem próbáltam – kaptuk a főiskolán azt a tankönyvet, és miután féléves kínai pályafutásom véget ért, megszűnt a tankönyv-szükséglet is.
A koreaihoz pedig bosszantóan nehéz. Kevés a jó anyag, temérdek a hibás, vagy tökéletesen haszontalan, nehéz igazán értékeset találni. Marad a dalszöveg-boncolgatás, interjú-cincálás és a többi, a j-rock pályafutásomból már olajozott eljárás.

4. Első sikerélményeid?
Japánból nagyon tisztán emlékszem. Talán három hete se tanultam még japánul, otthon feküdtem a szőnyegen, kint tavasz volt és szelíd napfény, a hifiből meg ömlött az ancafé, a rinne no tsumi. És a refrénnél, a refrénnél belém vágott a felismerés, hogy én ezt értem (aoitsuki, aoiumi). Az a fajta villámcsapás élmény volt, ami az ember fejébe szálló büszkeséggel ég, aztán vérszemet okoz. Abban a pillanatban én voltam a legzseniálisabb ember a földön.
Kínaiból nem volt ilyesmi, csak az maradt meg, hogy életemben egyetlen egyszer sem tudtam helyesen hangsúlyozni Oroszországot. Napjaim mentek rá arra a szóra. 

Koreai:
Az első sikerélményem biztos az volt, mikor Kim tanár úr megdicsért, hogy milyen szokatlanul jó a kiejtésem, de nekem más maradt meg inkább. Az már első egyetemi év végén volt, nyáron, valamelyik banda comeback-jére várva, egyik barátnőmmel addig is úgy hallgattuk a korábbi dalokat mintha még sosem. Exohistory-jának rögtön első sorának jelentése a fentebb említett villámlás-szerűen vágott belénk – de ezúttal egyszerre. Egymás felé kaptuk a fejünket és „Azt mondta neukkilsu inni?”, „Azt!”, pacsiztunk.

5. Voltak nehéz / nehezebb időszakok, amik a tanulást illeték? Esetleges kudarcok?
Kint a beszédhez, különösképpen az udvariassági szintekhez nehezen szoktam hozzá. Fárasztónak találtam, hogy mindig résen kell lennem, kimerítő volt interakciót létrehozni és helyesen fenntartani. Itthon az istenverte szakszöveg-fordítás egyetemen. Bár, az egyik tanárom pragmatikus korlátoltsága valójában nem az én kudarcom. A másik tanárom eredményesen alázza a porba a diákokat, így motiválva őket a minél precízebb teljesítményre. Ismét kint (később, nemrég) pincér-állás, és az itt használt formalitás a vendégek felé (ezzel együtt önmagam lealacsonyítása a vég nélküli megalázkodással).

Oroszország.

Koreaiban a szavak. A fél hangkészletük valójában ugyanaz, hangyaköpetnyi eltéréssel, emiatt (az én fülemnek) a koreai nyelv szókincsének nagy része ugyanúgy hangzik. Képtelen vagyok kihallani a függőleges o és a vízszintes o közötti különbséget, és így vagyok az e-kkel, a háromféle k-val, p-vel, t-vel, dzs/cs-vel, hogy az istenverte patchimokról ne is beszéljek, mert sírógörcsöt találok kapni. A nyelvtan édespofa, a japánnal való hasonlóságok nagyban segítik zavart fejem dolgát, de a kanjik hiánya engem inkább kétségbe ejt, mintsem megnyugtat.

6. Ha volt, hogyan sikerült túljutni rajta? Miből merítettél újabb lendületet?
A japánnál nagy levegőt vettem és túllendültem. Erőt adott, hogy ez az út a célomhoz vezet, csak néhol nehézkes menni rajta. Hogy ezután mi fog erőt adni, azt nem tudom.
A koreaiban egyedül az motivál most már, hogy muszáj lediplomáznom, meg nem maradhatok magam előtt ekkora szégyenben. Plusz, nem nyugszom, amíg egy interjút végig nem tudok nézni angol felirat nélkül.

7. Kedvenc...
... szavak? Japán: yabai, tsuyu, deshou, happyou, rakushou. Koreai: yeokshi, hyung, sunsu, kyeoul.
... nyelvtani szerkezet? Japán: mikor az alany a mondat végén, vesszővel (szóban hangsúllyal) elválasztva szerepel. Koreai: …pak e …ige tagadó formája.

8. Kevésbé kedvelt...
... szavak? Japán: nanka, yoisho, ojamashimasu. Koreai: oppa, noona, pi, aju.
... nyelvtani szerkezetek? Japán: ige múlt idő+toori. Koreai: passzív, reportedspeech.

9. Átlagosan mennyi időt fordítottál a tanulásra?
Mióta egy hónapja hazajöttem, a japánnal egyáltalán nem foglalkoztam, zenehallgatáson kívül.
A koreaira nagyon rá kéne venni magam, mert azzal meg eddig nem foglalkoztam a japán miatt, de mindjárt iskola és én nem tudok koreaiul, és pánik. Suliidőben egyébként napi fél óra a lexikális tanulás, és tumblr-felhozataltól függ a szórakozás felé hajló tanulás.

10. Végül pedig, tanácsok annak, aki most barátkozik az említett nyelvekkel.
A japán végtelenül logikus. Szeressétek, és ő is szeretni fog titeket. A kanjik a japán nyelv jóságos, bölcs, melegszívű nagymamái, akik sütivel kínálnak egy nehéz nap után. Nem kell tőlük félni, nem kell szörnyülködni – a kanjira ránézel és belelátsz. Látod egy szó elő/utótagját, egy különálló szót, sok kisebb szót ami megalkotta a nagyot, látod a jelentést, elemzed, és megérted. Ha egyszer hozzászokik az ember a kanjik kényelméhez, egy hangírás (koreai) kaotikus, zavaróan többértelmű, és kétségbeejtően megkülönböztethetetlen lesz. Agglutináló a japán, vagyis közelebb áll a magyarhoz. Mindent úgy kell kiejteni, ahogy le van írva, nincs az agyrohasztó másképp írjuk másképp ejtjük. Küzdés ez a nyelv, de megéri, mert szép, és ha valaki nem reked meg a felszínén, akkor árnyaltan mély, festően irodalmi. Természetesen hiányos is, mert nagyon sok nyugati gondolatmenet/érzelem/elmélet/nézet nehézkesen, vagy nem kifejezhető, de ez fordítva ugyanígy igaz az irdatlan kulturális szakadék miatt. Izgalmas és hálás nyelv. Ha van valami ösztönző erő (kedvenc banda, későbbi állás, diplomáciai ambíciók, továbbképzés reménye) az hatalmas plusz.

(A koreaihoz valaki inkább engem bátorítson.) A koreai – szerintem – sokkal kacifántosabb kihívás, mint a japán. Nem annyira letisztult, nem az egyszerű és nagyszerű koncepcióra épül. A nyelvtanja egy rémálom, a helyesírás és kiejtés pedig egy rémálom a rémálomban, de megéri küzdeni. Tulajdonképpen, ha van miért megérnie, akkor minden értelmet nyer, még egy idegen nyelv kínjai közt vergődés is. Találni kell egy kapaszkodót, ami az arcunkba kiabálja, miért is kezdtük el, és rá kell fognunk a bizonytalanság és kétségek időszakában.